13.rész ~A helyes irány

Sziasztok!

Hosszú kimaradás után, de megérkezett a következő rész is. Most 2 hétig szintén inaktív leszek írás terén, hisz az utolsó hajrá, ami rengeteg dogával jár és tanulással. DE! A nyári időszakban a gyakorlat és a munka mellett megpróbálom a lehető legtöbb időt szakítani a blogra, ha tehetem. :)

De hogy ne a locsolgástól legyen sok, inkább olvassátok szeretettel a 13. részt! :)

Alexandra G. Summer

A világ forgott velem, nem hallottam semmit és senkit. Füleim befogtam, a földre rogytam és előre-hátra dőltem,  miközben csak azt hajtottam magamnak: „Rosszul hallottad. Mama és Papa él, és csak arra várnak, hogy újra lássanak.” Valaki hirtelen felemelt a földről és átültetett a kanapéra. Körülbelül egy tíz perccel később magamhoz tértem és felemeltem a fejem. Lambert guggolt előttem.

-Hazudsz Lam, hazudsz! Nem halhattak meg! – keltem ki magamból.

-Lana, idefigyelj! Szerinted viccelnék ilyesmivel? Nem. Ismersz, tudod, hogy sose ártanák neked, még akkor sem, ha okot adnál rá – mondta teljesen őszintén.

Igaza volt. Nem olyan ember, aki csak úgy átver, ha van oka, ha nincs. De ez akkor is hihetetlen.

-Mi volt az  ok? Mi miatt veszítettem el mind a kettejüket? – kérdeztem, bár abban nem voltam biztos, hogy tudni is akarom.

-Nagymamád infarktust kapott, okát máig nem tudjuk miért. Nagypapád pedig a magányba. Nehezen dolgozta fel mamád halált és azt, hogy te is és anyukádék sincsenek meg – foglalta össze tömören, de láttam rajta, hogy nem stimmel valami.

Ráhagytam. Ha nem mondja el most az igazságot, majd valamikor elfogja. Engem kímél, ez is világos, hisz a vak is látja. Nem volt kedvem forszírozni a dolgot, inkább elmentem ledőlni, de mivel nem akartam egyedül lenni megkértem Lambert-öt, hogy jöjjön velem.

Előre mentem, Lambert pedig megígérte, hogy nemsokára jön utánam. Mielőtt elmentem volna az ágyamig, megálltam az ajtónál. Valami megütötte a fülem, ahogy bezártam az ajtót.

-Mégis mit képzelsz magadról? Idejössz azzal a hírrel, hogy a nagyanyja és a nagyapja nincs, de eddig felé sem néztél. Van bőr a képeden? – esett neki Melanie.

-Semmi közöd az egészhez. És ha netén tudni akarod fél éven keresztül kerestem éjjel-nappal és nem kihasználni jöttem ide – vágott vissza Lambert.

-Majd szólok, ha elhiszem. Nem bízok benned és told el minél hamarabb a pofád. Sőt, a legjobb az lenne, ha most azonnal elmennél, majd megmondom neki, hogy a lovagja ismét magára hagyta,mint mindig – provokálta tovább Melanie.

-Szerintem itt most te vagy az egyetlen felesleges ember – hallottam lépteit közeledni, mire azonnal az ágyba vetettem magam.

Szóval Melanie őt hibáztatja az egészért és minél hamarabb elfogja tüntetni a közelemből.

-Hé, Al, minden ok? – zökkentett vissza a valóságba.

-Persze, persze – kamuztam.

-Ugye hallottad, miről volt szó? – váltott komolyabb hangszínre.

-Úgy ahogy – ismertem be egy részét.

-Ailana, ne hazudj. Hallottál mindent igaz? – kezdett egyre feszültebb lenni.

-Igen, de nem is értem miért kell nektek veszekedni a semmin. Most halt meg a nagyanyám és a nagyapám, erre ti ketten a másikban keresitek a bűnbakot ahelyett, hogy mellettem lennétek száz százalékig – estem Lambert-nek.

Lambert nem mondott semmit, inkább rám hagyta a dolgokat. A hallgatás közepette én elaludtam és úgy éreztem, mire felkelek minden jobb lesz.

*Lambert*

Nem gondoltam, hogy hallja, amit beszélünk, de igaza van. Teljesen ki van készülve idegileg is meg mindenhogy, hiába nem mutatja ki. Lehet az lenne a legjobb ha elvinném innen messzire. Szüksége van az anyjára, ezt ő is tudja és minél előbb meg kell találnunk.

Ahogy itt fekszik mellettem, olyan gyámoltalan, elveszett, mintha sose találta volna helyét a világban, pedig ez nem így van. Sose jött rá, de nem kívülálló. Rossz, hogy nem tehetek érte semmit, hisz olyan makacs személy.

-Te még itt vagy? – szólalt meg egy hang a hátam mögül.

-Hol lennék? – kérdeztem vissza rá sem nézve.

-Nem itt az biztos. Nincs rád szüksége – vetette oda ridegen.

-Szerinted nincs, de van. Én vagyok mellette már régóta, én vagyok a támasza. Te mi vagy neki az 1 éveddel mondd csak? Sose fog neked annyira megnyílni, mint Dian-nek nyílt valaha. Nem fogod őt pótolni neki és erre rá fog jönni – vágtam vissza.

-Te most tényleg ezzel áltatod magad, hogy a kis barátnőd helyébe akarok lépni? Okom se lenne rá, de ha tudni akarod igenis megnyílt – mosolygott önelégülten.

-Igen? Esetleg annyira, hogy engem hordott el mindennek, mert csak engem utálsz. Semmit nem tudsz és ezzel te is tisztába vagy – vágtam vissza, mire sértődötten kiment.

Büszke voltam magamra. Ez a kis fruska nem fog elzavarni egy könnyen és ebbe kénytelen lesz belenyugodni.

-Miért veszekedtek állandóan? Ez boldoggá tesz titeket vagy mi? – szólalt meg egy ismerős hang mellőlem.

-Azt hittem alszol – feleltem.

-Ha veszekedtek kicsit nehéz. De most komolyan, miért kell ezt? – nézett rám.

-Mert nem fog leakadni rólam a kis „barátnőd” – mutattam idézőjelet a barátnő szónál.

-Akkor van egy ajánlatom. Lépjünk le. Elő kell kerítenem anyát és tudom hova menjek – mondta magabiztosan.

-Komolyan? – lepett meg.

-Halál komolyan – felelte mosolyogva, de határozott tekintettel.

Ilyen elszántságot még sosem láttam a szemeiben, mint most.  Eddig is tudtam, hogy mit szeretne, de fogalma nem volt arról merre és talán ez a berlini „kiruccanás” csak egy ürügy volt neki, hogy egyedül lehessen.

-Hova akarsz menni? Münchenbe?- tettem fel a kérdést.

-Igen. Ott kell elkezdenem, ahonnan elindultam – felelte.

A válaszadás után fel is pattant és elkezdett csomagolni. Fél óra alatt összeszedte minden cuccát és indulásra készen volt.

-A kis barátnőd nem értesíted? –néztem rá az ajtóban.

Fejrázással jelezte, hogy nem. Remélem nem akarja hoppon hagyni, mint engem egy évvel ezelőtt.

*Aliana szemszöge*

Muszáj voltam lépni, tenni valamit. Nem hagyatom az egészet annyiban, el kell mennem innen és azt hiszem tudom is, hova menjek. Anyu régebben, mikor még kicsi voltam mindig egy mesével altatott el, de ez nem olyan mese volt, mint a megszokottak. Ez más volt, valami különleges.

Azt hiszem ebben a pillanatban jöttem rá, hogy hol van a kulcs. Lambert kezét megfogtam és húzni kezdtem magam után. Nem értett semmit, állandóan csak azt kérdezte, hogy hova megyünk. Nagyjából egy 10 perc után, mikor már a buszon ülve tartottunk a vasútállomás felé elmondtam neki.

-Tudom hova kell mennünk – mondtam, mire ő csak nézett rám és ne értett semmit – Ugye emlékszel azokra a mesékre, amiket anya mesélt mindig, mikor nálunk voltál és fáradtak voltunk?

-Igen, de ennek mi köze van az egészhez? – nézett rám továbbra is értetlen fejjel.

-Lam, itt a megoldás. A mese a kulcs. Van a szobámba egy titkos retesz vagy valami, aminek a segítségével eltudok jutni oda, ahol anya is van és Adabelle is. És szerintem Dian is ott van – fejtettem ki elméletem.

-Ez baromság Ailana! Már hogy lenne ott, ha meghalt? Engedd el – próbálta az épeszű magyarázatot mondani, de nem engedtem.

-Furcsa, hogy még egy gyászjelentés sem jelent meg. Tudod mit találtam a múltkor a rendőrség honlapján? Hogy Dian eltűnt. Nem meghalt, hanem eltűnt és azóta is keresik. És mikor adták fel? Amikor közölted velem, hogy meghalt.

-Ugyan már, Lana! Ez hülyeség, nem bizonyít semmit – védekezett, valamit titkol.

-Bassza meg, Lambert! Vagy veled, vagy nélküled, de én átmegyek – és ezzel csend is lett.

Az út a vasútállomásra csendben telt. Nem maradt Berlinben, hanem jött velem München felé Lambert. Nem lesz egyszerű eset. Valahogy meg kell oldanom és érzem, hogy itt a megoldás, itt a kulcs. Ott kell elkezdenem a keresést, ahonnan eljöttem.